Amikor befejeződik az aktív daganatellenes kezelés, nincs további gyógyszer, amit az onkológián adhatnának, fontos lenne, hogy minden osztályon segítsék a továbblépést…Mondják el, hogy nem marad magára ezentúl sem a beteg és a családja, hanem a továbbiakban a házhoz kijáró hospice szolgálatok tudnak segíteni vagy érdemes szétnézni, előzetesen bejelentkezni a hospice osztályon is. Ne akkor kelljen kétségbeesetten kapkodni, ha már nagy szükség van a segítségre!
Legnagyobb siker, amikor sikerül elérni, hogy ne legyenek fájdalmai a betegeinknek. Ezzel visszaadjuk számukra az életet. Sok betegünknél megtapasztaltuk már, hogy mielőtt bekerült hozzánk, hetek óta nem tudott már aludni, nem tudta kipihenni magát, nem volt étvágya sem, a korábban számára örömöt adó dolgok sem vidították már fel, mert elcsigázódott. Miután itt az orvos beállította a fájdalomcsillapítást, kisimult az arca, újra lett étvágya, érdekelni kezdték a világ dolgai, ismét várta a látogatókat. A családtagoknak is nagy megnyugvás látni, hogy már nem szenved a szerettük fájdalmaktól.
Volt olyan lakónk is, aki az aktív kezelése után rögtön kérte a felvételét, ám még több mint egy éven át jól volt, így nem volt szüksége ellátásra. Az egyedül élő özvegy ember rendszeresen meglátogatott bennünket, már szinte mint az unokáira tekintett az ápolókra, akikről tudta: segíteni fognak neki, ha eljön az ideje…
A halál nem mindig békés, de önmagában a halál nem szörnyű, hiszen az emberi létünk megváltoztathatatlan velejárója. Számomra nem a mi betegeinkkel dolgozni a lelkileg megterhelő, mert róluk tudom, hogy jó kezekben vannak. Számomra az a nyomasztó, ha hazafelé menet belegondolok, összességében milyen kevés embernek tudunk segíteni, s milyen sokan lehetnek az adott napon mindenfelé, akiknek nem.
Ez számomra szerelem. Amikor megismertem a hospice ellátást, tudtam: én biztosan itt fogok dolgozni, s ma sem szeretnék máshol.
Gendúrné Mézes Tímea szakápoló