A hospice-szemléletben a beteg nem „ágy”, nem „eset”, nem „végstádium”, hanem ember, akinek története, kapcsolatai, félelmei, vágyai és határai vannak.
Egy előrehaladott állapotú beteg életében sokszor már nem a nagy beavatkozások számítanak, hanem a jelenlét. Odalép-e valaki az ágyához? Meghallgatja-e valaki? Észreveszi-e, ha fájdalma van? Segít-e, ha fél, ha nem tud aludni, ha szégyelli a kiszolgáltatottságát, ha már nem tudja elmondani pontosan, mire lenne szüksége? Az emberi méltóság megélése gyakran ilyen apró, de sorsdöntő helyzeteken múlik.
A tüneti kezelés nem pusztán gyógyszerbeállítás: része lehet az ápolás megszervezése, a család felkészítése, a lelki támogatás, a beteg akaratának és teherbírásának tiszteletben tartása. Ezért érdemes beszélni a hospice-ról akkor is, amikor még nem aktuális. Nem azért, hogy előre féljünk tőle. Hanem azért, hogy ha egyszer szükség lesz rá, ne idegen és félelmetes fogalomként jelenjen meg, hanem olyan lehetőségként, amely a legnehezebb helyzetben is megtarthatja a beteget és a családot.
A hospice nem elveszi a reményt, hanem más alapra helyezi.
Amikor a gyógyulás vagy a daganatos folyamat uralása már nem reális cél, akkor is lehet remény: kevesebb fájdalomra, nyugodtabb napokra, biztonságosabb otthoni ápolásra, egy fontos beszélgetésre, a családtagokkal töltött idő emberibbé tételére. A hospice nem azt üzeni, hogy „feladjuk”, hanem azt: akkor sem hagyjuk magára a beteget, amikor a daganatellenes kezelés már nem tudja megváltoztatni a betegség kimenetelét.
Dr. Borbényi Erika hospice főorvos
—> Továbblépés az alábbi cikkre: Életvégi ellátás: a hospice nem lemondás, hanem védőháló